Lisieux-i Szent Teréz, Franciaország egyik legkedveltebb szentjének maradandó vonzereje

Az első világháború idején, még szentté avatása előtt, Lisieux-i Szent Teréz tisztelete különösen elterjedtté vált Franciaországban. A katonák érmeket és képeket hordtak maguknál róla, és sok francia katolikus lelki társnak és közbenjárónak tekintette őt.

A missziók védőszentje és az Egyház legfiatalabb egyháztanítója, a kármelita apáca 24 éves korában halt meg, és XI. Piusz pápa avatta szentté 1925-ben. XII. Piusz pápa 1944-ben, a normandiai csata idején Franciaország második védőszentjévé nyilvánította.

Lisieux városa, amely vonattal 90 percre van Párizstól, az a hely, ahol Teréz teljes szerzetesi életét töltötte. Lourdes után ez Franciaország második leglátogatottabb zarándokhelye, amelyet évente több mint 2 millió zarándok keres fel.

Tavaly XIV. Leó pápa Lisieux-i Szent Teréz szülei, Louis és Zélie Martin szentté avatásának 10. évfordulója alkalmából küldött üzenetében arra hívta a híveket, hogy „állítsátok Jézust családotok, tevékenységeitek és döntéseitek középpontjába. Segítsetek gyermekeiteknek felfedezni az Ő határtalan szeretetét és gyengédségét, és törekedjetek arra, hogy viszontszeressék Őt úgy, ahogyan megérdemli: ez az a nagy tanítás, amelyet Louis és Zélie ma átad nekünk, és amelyre az Egyháznak és a világnak oly sürgősen szüksége van. Hogyan szerethetné Teréz ennyire Jézust és Máriát — és hogyan adhatott volna át nekünk ilyen gyönyörű tanítást —, ha nem tanulta volna meg azt már korán szentéletű szüleitől?”

Teréz mindössze 4 éves volt, amikor elveszítette édesanyját, és gyermekkorában betegségek, valamint erős érzelmi érzékenység időszakait élte át. 14 éves korában azonban lelki átalakulást hozó pillanatot élt meg, amikor különleges kegyelmet kapott Istentől.

Franciaországban karácsonykor a kisgyermekek a kandalló mellé tették a cipőjüket, a szülők pedig ajándékokkal töltötték meg azokat. Nővére, Céline azonban nem akarta, hogy Teréz felnőjön, ezért továbbra is ajándékokat helyeztek a „kis” Teréz cipőjébe. Amikor ő és Céline felmentek a lépcsőn, hogy levegyék kalapjukat, apjuk hangja felhallatszott a lenti szalonból. A cipők fölött állva ezt mondta: „Hála Istennek, ez az utolsó alkalom, hogy ilyesmit csinálunk!” Teréz megdermedt, nővére pedig tehetetlenül nézett rá, tudva, hogy néhány percen belül sírni fog amiatt, amit apjuk mondott.

A sírógörcs azonban elmaradt. Különleges kegyelem érintette meg Terézt, miközben Jézus megtette azt, amire ő maga nem volt képes. Visszafojtotta könnyeit, lassan lement a lépcsőn, és megnézte a cipőkben lévő ajándékokat, mintha egyetlen szót sem hallott volna abból, amit apja mondott. Önéletrajzában, az „Egy lélek történetében” ezt a karácsonyt „megtérésének” nevezte.

A gyerekességtől a gyermeki lelkületig

Jacques Philippe francia pap „A bizalom és a szeretet útja” című könyvében Lisieux-i Szent Teréz életszentséghez vezető „kis útját” vizsgálja. Felidézi, hogy „a látszólag jelentéktelen eseményeken keresztül Isten mélyen meg tud gyógyítani minket. Néha úgy érezzük, hogy az Úr arra hív bennünket, lépjünk ki önmagunkból, lépjünk előre, váljunk érettebbé, szabadabbá. Vannak olyan időszakok az életben, amikor éretlenségünkön, panaszainkon, sirámainkon, függőségeinken rágódunk, majd egy napon hirtelen kegyelmet kapunk, Isten ajándékát, amely azonban szabadságunkat is megszólítja. Döntést kell hozni; ez egyszerre gyógyulás és megtérés: a szabadságnak a bátorság tettét kell választania.”

Később ezt javasolja: „Tegyük fel hát Istennek ezt a kérdést: Mi az az »igen«, amelyet ma kérsz tőlem? Mi az a kis bátor és bizalommal teli tett, amelyet ma kérsz tőlem?”

Szent Teréz számára ez érzelmi érzékenységének legyőzését jelentette. Mások számára jelentheti azt, hogy megtanulják fékezni a nyelvüket, derűlátóbbá váljanak, vagy uralkodjanak indulatukon.

Egy „kis út” mindenki számára

Teréz élete kezdetétől fogva arra vágyott, hogy szent legyen; amikor azonban belépett a kolostorba, másokhoz hasonlítva önmagát arra is gondolt, mennyire elérhetetlen és megvalósíthatatlan ez.

És talán itt tanulhatjuk meg egyik legerőteljesebb tanítását: soha ne veszítsük el a bátorságunkat.

Így folytatja: „Ahelyett, hogy elcsüggedtem volna, ezt mondtam magamnak: Isten nem ébresztene bennem vágyat valami lehetetlen iránt, ezért kicsinységem ellenére is törekedhetem arra, hogy szent legyek. Lehetetlen, hogy nagyobbra nőjek, ezért olyannak fogadom el magam, amilyen vagyok, megszámlálhatatlan hibámmal együtt. De keresni fogok valamilyen módot, hogy egy nagyon rövid és nagyon egyenes, egészen új kis úton jussak a mennybe … Jézus, a te karjaid az a lift, amely a mennybe emel, így nincs szükségem arra, hogy felnőjek. Valójában éppen ellenkezőleg: kicsinek kell maradnom, és egyre kisebbé kell válnom.”

Ám Teréz a „kicsi” alatt nem azt érti, hogy csekély értékűnek tekintsük magunkat; inkább egy változatlan igazságra emlékeztet bennünket: Isten gyermekei vagyunk.

Ahogyan Szent II. János Pál pápa 1980 júniusában, franciaországi apostoli útján felidézte: „Van ebben valami egyedülálló, Lisieux-i Szent Teréz sajátossága. Ebben egyszerre találjuk meg a legalapvetőbb és legegyetemesebb igazság megerősítését és megújulását. Mi lehetne alapvetőbb és egyetemesebb igazság az evangéliumi üzenetben, mint ez: Isten a mi Atyánk, mi pedig az ő gyermekei vagyunk?”

És ahogyan a gyermekek is bíznak abban, hogy még ha a levegőbe dobják is őket, biztonságban visszatérnek szüleik karjába, nekünk is bíznunk kell Atyánk gondviselésében, annak mély tudatában, hogy irántunk való szeretete határtalan és feltétel nélküli: „Bizony, mondom nektek, ha meg nem változtok, és nem lesztek olyanok, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3).

Misszionárius, aki soha nem hagyta el otthonát

Noha soha nem hagyta el kolostorát, és klausztúrában élő apáca volt, a missziók állandó imádsággal és áldozattal való támogatásáért a misszionáriusok védőszentjévé nyilvánították. Így szólt: „Erőm az imádságban és az áldozatban rejlik; ezek legyőzhetetlen fegyverek, és biztosabban érintik meg a szíveket, mint a szavak, ahogyan azt tapasztalatból megtanultam.”

Sokak számára, még a kolostorban is, átlagos, hétköznapi embernek tűnt. Nagysága abban mutatkozott meg, hogy a legegyszerűbb módokon is állhatatosan szerette a többieket. Talán az a missziós munka, amelyre ma hivatást kapunk, nem feltétlenül külsőleg, hanem a szívünkben kezdődik. Ahogyan maga a szent írta: „Egy szó, egy kedves mosoly gyakran elegendő ahhoz, hogy megörvendeztessen egy megsebzett és szomorú szívet.”

Teréz a Szentírásban is erőt talált: „De mindenekelőtt az evangéliumok foglalkoztatnak imádságaim alatt; bennük találok meg mindent, amire szegény kis lelkemnek szüksége van. Állandóan új fényeket, rejtett és titokzatos jelentéseket fedezek fel bennük.”

Életét az önmegtagadó egyszerűség jellemezte, távol a világ elismerésétől és zajától. A világ számára ismeretlenül halt meg 1897-ben, 24 éves fiatal korában, és temetésén legfeljebb 30 ember vett részt.

E szent élete és naplója örökség mindazok számára, akik egyszerű és gyakorlati megközelítést szeretnének elsajátítani Istennel való kapcsolatukhoz. Tanácsa mindenkinek szól: „Egyetlen alkalmat se mulasszatok el arra, hogy kis áldozatot hozzatok, itt egy mosolygó tekintettel, ott egy kedves szóval; mindig a legkisebb jót téve, és mindent szeretetből cselekedve.”