Második világháborús rejtély: Ki dobott bombákat a Vatikánra?

Semleges területként Vatikánvárost a második világháború alatt nagyrészt megkímélték a jelentősebb bombázások, miközben Róma a náci Németország város feletti megszállása idején mind a szövetséges, mind a tengelyhatalmi erők légitámadásainak célpontja volt.

Kivéve egy 1943. november 5-i őszi estét, este 8 óra körül, amikor egy azonosítatlan repülőgép öt bombát dobott le a Vatikánra — amelyek közül négy felrobbant —, és az egyik csak hajszál híján kerülte el a Szent Péter-bazilikát.

Szerencsére senki sem halt meg, ám azóta is rejtély övezi, ki dobta le a bombákat és miért; egy történész csak 2010-ben állt elő valószínű elmélettel.

Mi történt

Johan Ickx, a Vatikán hosszú ideje szolgáló levéltárosa és a második világháború kutatója az EWTN Newsnak beszélt az eseményről és a vatikáni élet más vonatkozásairól a második világháború idején.

Róma akkor az Olasz Szociális Köztársaság része volt, egy Benito Mussolini vezette német bábállamé, és a nácik közel két hónappal korábban átvették az irányítást a főváros felett.

Ickx szerint nehéz pontosan tudni, milyen volt az élet a Vatikánban abban az időszakban. Az Államtitkárságon bizonyosan kevesebb, valamennyien pap személyzet dolgozott.

És tudjuk — mondta a háborútörténész —, hogy XII. Piusz pápa egy bizonyos ponton elrendelte, hogy az épületeket többé ne fűtsék, „a Vatikánvároson kívüli emberekkel való szolidaritás jeleként”.

„Azt is tudjuk, hogy a háború alatt emberek rejtőztek a Vatikánban, és nem is kevesen” — tette hozzá. „Ezeket az embereket valamilyen módon munkába állították.”

Korábban abban az évben, a szövetségesek első, Róma városa elleni támadásai után a pápa levelet írt Franklin D. Roosevelt amerikai elnöknek, kérve, hogy a szövetséges erők kíméljék meg a várost a „további fájdalomtól és pusztítástól”, és őrizzék meg értékes helyszíneit a „helyrehozhatatlan romlástól”.

Roosevelt 1943. június 16-án válaszolt, és ezt mondta: „Az Olaszország elleni támadások — amennyire emberileg lehetséges — katonai célpontokra korlátozódnak.”

„Abban az esetben, ha szükségesnek bizonyulna, hogy szövetséges repülőgépek Róma felett műveleteket hajtsanak végre, pilótáink alapos tájékoztatást kaptak a Vatikán elhelyezkedéséről, és kifejezett utasítást kaptak arra, hogy megakadályozzák bombák lehullását Vatikánváros területén” — írta az elnök.

Ezen ígéret ellenére Róma ellen súlyos légitámadásokat hajtottak végre, mielőtt a szövetségesek 1944. június 4-én elfoglalták volna a várost. Ezek közé tartozott az 1943. július 19-i pusztító bombázás, amelyben civilek ezrei haltak meg.

Ugyanezen a napon, a légitámadás végeztével XII. Piusz és a későbbi VI. Pál pápa — akkor Giovanni Montini érsek, az Államtitkárság munkatársa — az érintett területre, a San Lorenzo negyedbe utazott, hogy pénzt osszon a San Lorenzo Fuori le Mura-templom előtt összegyűlt áldozatoknak.

„Néhány nappal [a Vatikánra ledobott bombák előtt] Róma Trastevere negyedére is bombákat dobtak” — emlékezett vissza Ickx. „De a Vatikán, az valami új volt. És valóban nemzetközi sokkot is okozott, mert addig a napig azt lehetett mondani, hogy a Vatikánt megkímélte minden katonai akció.”

A bombák eltalálták a kormányzóságot — a városállam kormányzati hivatalait —, a mozaikműhelyt és a Római Kúria tisztviselőinek irodáit, jelentős károkat okozva, amint az a korabeli videófelvételeken is látható.

A bombák becsapódásának estéjén Domenico Tardini érsek, aki akkor az Államtitkárság államközi kapcsolatokért felelős részlegének vezetője volt, „nem az irodájában dolgozott, hanem éppen a folyosón ment fel az irodája felé. Nos, ez gondviselésszerű szerencse volt. Máskülönben megsérült volna” — mondta Ickx.

Néhányan megsérültek, de szerencse volt, hogy senkit sem öltek meg a bombák, amelyek egyenként 150 kilogrammot (330 fontot) nyomtak — jegyezte meg Ickx. Az egyik elég közel robbant fel a vatikáni bazilikához ahhoz, hogy betörje annak egyik hátsó ablakát.

XII. Piusz pápa a bombázás után, magánbeszélgetésben így reagált: „Kairóban, mint az iszlám vallási központjában, több tiszteletet tanúsítottak, mint Rómában. Konkrétabban pedig annak szükségessége sújt le ránk, hogy felismerjük... már nem létezik — nem azt mondom, keresztény lelkiismeret, hanem még az emberi megértés és a cselekvésbeli hűségérzet azon minimuma sem, amelynek elegendőnek kellene lennie ahhoz, hogy Szent Péter utódját meghagyják azon a keskeny földsávon, amely még megmaradt.”

Ki tette

„A Vatikán természetesen azonnal vizsgálódni kezd” — mondta Ickx, az Államtitkárság államközi kapcsolatokért és nemzetközi szervezetekért felelős részlege történeti levéltárának igazgatója.

Az Államtitkárság elkezdte kikérdezni az embereket arról, mit láttak és hallottak. Az egyik bombadarabon egy névnek csupán az utolsó három betűjét, az „lli”-t tudták kivenni, ezért egy vatikáni alkalmazott azt a feladatot kapta, hogy összeállítsa az összes olyan fegyver- és bombagyártó listáját, amely megfelelt ennek. Ám a lista elkészítése után is több tucat név végződött „lli”-re.

„A vizsgálat másik része” — jegyezte meg a történész — „az, hogy ki tette? Milyen repülőgép repült arra? Brit volt? Amerikai volt, vagy olasz vagy német? És természetesen a legrosszabb eset egy német gép lett volna … [mert] Rómát abban a pillanatban … a németek tartották megszállás alatt.”

„A Vatikánban nagyon erős volt a félelem, hogy a németek a Vatikánba is behatolhatnak, hogy mindent átvegyenek, és hogy … elvigyék a pápát, máshová szállítva őt” — mondta Ickx.

Az Államtitkárság az Egyesült Államokat, Nagy-Britanniát, Olaszországot és Németországot is megkérdezte, de valamennyien tagadták érintettségüket.

Ezt követően bizonytalanság következett — magyarázta a történész.

„És ez a bizonytalanság teszi boldoggá az újságírókat” — mondta, mert „történelmet teremthetnek, híreket teremthetnek, szenzációkat teremthetnek”.

Felidézte az egyik nevetséges „szenzációt”, amelyet néhány nappal az eset után egy olasz újság közölt „Sztálin megköszöni Churchillnek, hogy bombákat dobott a Vatikánra” címmel.

„Most már nevetünk rajta, mert hirtelen az oroszok is belekeverednek az ügybe” — mondta Ickx. „Látjuk, hogy ez a szokásos háborús propaganda, amely abban a pillanatban végzi a dolgát.”

A Vatikán számára a rejtélyt „soha nem oldották meg”.

Csak évekkel később merült fel egy hihető elmélet, amelyet Augusto Ferrara szerző vetett fel 2010-es, „1943. Bombe sul Vaticano” („1943. Bombák a Vatikánra”) című könyvében.

Ebben a könyvben Ferrara vizsgálata feltárta, hogy a bombákat valószínűleg az Olasz Szociális Köztársaság által biztosított S.79-es repülőgépről dobták le, amely a Rómától mintegy 50 mérföldre északra fekvő Viterbo repülőteréről szállt fel.

Azt is írta, hogy a támadást Roberto Farinacci, egy fasiszta politikus és Mussolini tanácsadója rendelte el, aki el akarta pusztítani a Vatikáni Rádiót, mert úgy gondolta, hogy az katonai információkat továbbít az „ellenségnek”.

Ickx ezt „hihető magyarázatnak” nevezte.

Négy hónapon át a Vatikánt megkímélte minden jelentős pusztítás, egészen 1944. március 1-jéig, amikor egy brit repülőgép eltévesztette bombázásának célpontját, és eltalálta a vatikáni falat.

Ezúttal tragikus módon az eset emberéletet is követelt: egy vatikáni munkás meghalt, egy ágostonrendi szerzetes pedig megsérült. A robbanás betörte a Szent Hivatal Palotájának — a mai Hittani Dikasztériumnak otthont adó épületnek — ablakait is.