Vajon a világi hívek számára megengedhető-e, hogy a szentáldozás során a kehelyből igyanak? Ha igen, akkor a szent kehely legyen-e széles körben elérhető, vagy csak különleges alkalmakkor hozzáférhető?
A gyakori kehelyhasználat támogatóinak véleménye szerint a katolikus egyház korai gyakorlata indokolja, hogy a szentáldozás kenyér és bor formájában egyaránt történjen, mert ez teljesebb kifejezése az Eucharisztia lakomájának. Mások azonban aggódnak, hogy a mindennapos kehelyhasználat növelheti a véletlen kiömlés veszélyét, és úgy vélik, hogy a hozzáférés korlátozása növelheti a Szent Oltáriszentség iránti tiszteletet.
Michael Olson püspök, a texasi Fort Worth-i egyházmegye vezetője október 1-jén körlevelet adott ki, amelyben a kehely használatát az év bizonyos alkalmaira korlátozza, így nagycsütörtökre, a húsvéti vigíliára, Úrnapjára, a krizmamisére, felszentelésekre, valamint a rendházakban és lelkigyakorlatos központokban tartott szentmisékre.
Olson püspök, aki a Register számára szóvivő útján elutasította az interjút, levelében aggodalmát fejezte ki a megszentségtelenítés vagy rendetlenség elkerülése miatt.
„Biztosítanom kell, hogy az Eucharisztia méltó tisztelettel legyen kezelve, és hogy kiszolgáltatása ne okozzon zavart vagy ne csorbítsa méltóságát” – írta a püspök.
Levele csak egy a legutóbbi amerikai egyházmegyei intézkedések közül, amelyek korlátozzák a bor színe alatti áldozást, miután a II. Vatikáni Zsinat után a gyakorlatot több helyen megengedőbbé tették. Hasonló korlátozások vannak érvényben a kaliforniai Orange egyházmegyében 2026 januárja óta, az oregoni Portlandben 2024 októbere óta, a wisconsini Green Bayben 2024 márciusa óta, a dél-dakotai Rapid Cityben 2023 novembere óta, valamint a nebraskai Lincolnban legalább 2011 óta, bár a részletszabályok eltérnek.
Váltakozó történet
A szakértők szerint a kereszténység első, több mint ezer évében a katolikus világiak általában mind a kenyér, mind a bor látható formájában vették magukhoz Krisztus Testét és Vérét.
Ez a gyakorlat az egyház nyugati részén a középkor folyamán megváltozott, amikor a Krisztus valós jelenlétére való egyre fokozottabb figyelem miatt aggályok merültek fel a kiömlés veszélye miatt. Ennek hatására a 12. századra a hívek lényegében abbahagyták a kehelyből való vételt, miközben keleti egyházakban ez a gyakorlat ma is folytatódik – írja Christopher M. O'Brien, a San Diego-i Egyetem szentségtan és liturgiatan professzora 2026 áprilisi tanulmányában.
A 16. században az egyházi hatóságok ismét megvizsgálták a témát, és engedélyeztek bizonyos, rövid ideig tartó kivételeket, de a legtöbb katolikus számára a kehelyből vétel csak a II. Vatikáni Zsinat után, 1963 decemberében került újra megengedésre a Sacrosanctum Concilium dokumentum alapján, amely lehetővé tette a hívek számára két szín alatti szentáldozás vételét bizonyos esetekben, az Apostoli Szék rendelkezései szerint és a helyi püspökök mérlegelése alapján.
A zsinat utáni tendenciák alapján Róma engedélyezte, hogy a nemzeti püspöki konferenciák szélesebb körben engedélyezzék a híveknek két szín alatti vételt, és az Amerikai Egyesült Államok Katolikus Püspöki Konferenciája is támogatta ezt, ugyanakkor minden püspök végső hatáskörét megtartva az ő saját egyházmegyéjében.
A Register nem hivatalos megkérdezése alapján több amerikai egyházmegye azt engedi, hogy a plébános döntsön erről, míg néhány egyházmegye általában megköveteli a kehely felkínálását (például a Cincinnati Főegyházmegye és a Jacksoni Egyházmegye).
Egy további lehetőség az úgynevezett bemártás (intinkció), amikor a pap a szentostyát a Szent Vérbe mártja, majd azt a szentáldozó nyelvére helyezi. Ezt a gyakorlatot sok mexikói katolikus ismeri, akik mostanában a Yakima egyházmegyében élnek, és néhány plébánián ott is alkalmazzák, az egyházmegye püspöke, Joseph Tyson elmondása szerint.
Azok a világi katolikusok, akik egészségi okokból nem tudnak kenyér formájában áldozni, az egyházi előírások szerint egyedül a bor formájában is áldozhatnak.
Két szín, egy Krisztus
A katolikus egyház tanítása szerint a teljes Krisztus – teste, vére, lelke és istensége – jelen van mindkét eucharisztikus szín alatt külön-külön is, amit a Tridenti Zsinat 1551-ben közzétett tantétele, az úgynevezett "konkommitancia" (együttlétezés) dogmája magyaráz, amely azt tartja, hogy Krisztus teste és vére elválaszthatatlanul egyesült, mert feltámadt és többé nem halhat meg.
Majdnem három évszázaddal korábban, Aquinói Szent Tamás így írta a Summa Theologiae-ban: „A teljes Krisztus jelen van mindegyik szentségi szín alatt.” A species latin szó, jelentése „megjelenés” vagy „forma”.
Ezért nem szükséges mindkét színt venni ahhoz, hogy a teljes Krisztust megkapjuk.
Mégis, Timothy O’Malley, a Notre Dame Egyetem liturgiatani központjának teológia professzora és tudományos igazgatója szerint érdemes mindkét szín alatt áldozni, mert „a jelek még mindig számítanak.”
„Ez a lényeg. Az Úr a pászkavacsora kenyerét választotta. A bort azért választotta, mert, ahogy Tamás mondja, »megvidámítja az emberek szívét«. Tehát Krisztus vérének vétele a bor jele alatt bizonyos ünnepélyességet fejez ki” – mondta O’Malley. „Ez sokkal teljesebb részvétel az isteni szeretet titkában.”
Bizonyos egyházi dokumentumok is ajánlják a két szín alatti vételt.
„A szentáldozás jelként teljesebb formát ölt, amikor két szín alatt történik” – olvasható a legújabb Római Misekönyv Általános Rendelkezéseiben (No. 281), mely hozzáteszi, hogy „ebben a formában az eucharisztikus lakoma jele világosabban megmutatkozik, és teljesebben kifejezésre jut az az isteni akarat, amely az Úr vérében megpecsételi az új és örök szövetséget.”
Miért korlátozzák?
Gyakorlati nehézségek esetén azonban már kérdéses a dolog.
„A mindkét szín mellett szóló érvek a teljesebb szentségi jelből indulnak ki, míg a korlátozást támogató érvek a megszentségtelenítés veszélyéből és a megfelelően felkészített szolgálattevők hiányából indulnak ki” – mondta David Long, az Amerikai Katolikus Egyetem kánonjogászprofesszora elektronikus levélben.
Mivel a folyadékok könnyebben kiömlenek, a liturgikus szakértők, akiket a Register megkérdezett, szerint a kehely felkínálása a világiaknak bizonyos helyzetekben, például nagy vagy zsúfolt miséken nem megfelelő lehet.
Továbbá, hogy mindkét formát kínáljuk, több kehelyre van szükség, és az egyházi szabályok szerint a szent edényeket csak pap, diakónus vagy felavatott akolitus – e feladatra felkészített, a püspök által hivatalosan e szolgálatra avatott világi hívő – tisztíthatják meg.
Zachary Boazman atya, az oklahomai Okarche Szentháromság-plébániájának plébánosa – ez Boldog Stanley Rother (1935–1981), a Guatemalában meggyilkolt misszionárius pap szülőplébániája – elmondta a Registernek, hogy bár szereti felkínálni a kehely használatát, mégis évente csak bizonyos ismert alkalmakkor engedélyezi azt.
„Szerintem van értéke, de vannak gyakorlati korlátok, amelyek megnehezítik egyes plébániákon ennek megvalósítását” – mondta Boazman atya, aki az Oklahoma City Főegyházmegye Istentiszteleti Titkárságának igazgatója is. Hozzátette, hogy a kehely osztásának fizikai körülményei miatt a véletlen kiömlés szinte elkerülhetetlen: „Ez egyszerűen megtörténik.”
Úgy véli, hogy a kehely rendelkezésre bocsátásának korlátozása növelheti annak jelentőségét.
„Ez számomra középutat jelent, amely előmozdítja az egyház tanítását a jel teljességéről mint liturgikus értékről, anélkül, hogy ez mindennapossá válna” – mondta.
A világiak két szín alatti vételét lehetővé tevő egyházi jog azt sugallja, hogy ez inkább ünnepélyes alkalmakkor ajánlott, és nem szokásos gyakorlat – mondta James Bradley atya, az Amerikai Katolikus Egyetem kánonjogászprofesszora, aki a liturgikus és szentségi joggal foglalkozik.
Miért ajánlják a kehely felkínálását?
John Baldovin jezsuita atya, a bostoni Boston College történeti és liturgiatani professzora megjegyezte, hogy néhány olyan plébánia, amely a COVID-19 járvány előtt felkínálta a kehely használatát, azóta sem állította vissza ezt a gyakorlatot, köztük a bostoni térségből abból a három plébániából kettő, ahol ő rendszeresen misézik hétvégi segédlelkészként.
Ő maga inkább a kehely felkínálása mellett van, és megjegyezte, hogy a püspökök között talán az elutasítás mögött az állhat, hogy az elmúlt évtizedekben megnőtt a világi rendkívüli áldoztatók száma.
Karen Shadle, a louisville-i főegyházmegye istentiszteleti irodájának igazgatója szerint az ellenvetések egy része „lustaságra” vezethető vissza, mert több munkát jelent az edények megtisztítása, és „klérikalizmussal” is magyarázható, mert egyes papok úgy gondolják, hogy a kehely csak a papoké, és nem kell felkínálni a világi híveknek.
Ő maga nem ért egyet a kehely rendelkezésre bocsátásának csak különleges alkalmakra való korlátozásával, hiszen a katolikusoknak gyakran ajánlott a szentáldozás vételére járniuk, így a két szín alatti vételnek is gyakori lehetőségnek kellene lennie.
Az igazgatónő szerint a plébános dolga eldönteni, hogy az adott plébánián milyen gyakran kínálják fel a kehely használatát, de az alapértelmezett álláspont az kell legyen, hogy megengedik azt.
„Ezek helyi döntések. Bizonyosan vannak olyan plébániáink, ahol nincsenek meg a megfelelő erőforrások. De másoknál igen” – mondta Shadle. „Az egyházmegyénkben a legtöbb plébánia jól meg tudja ezt oldani, így meg is kellene tenniük.”
Végső soron az egyházi szabályok minden püspöknek felhatalmazást adnak arra, hogy eldöntse, mikor és milyen gyakran tegyék elérhetővé a kehely használatát a világi hívek számára, amint azt a fort worthi egyházmegye legutóbbi döntése is példázza.
Ahogyan O’Malley fogalmazott: „Természetesen minden egyes püspök a saját egyházmegyéjének pásztora és liturgusa.”