Amikor visszagondolok gyerekkoromra, rájövök, milyen áldott vagyok, hogy egy nagy, szerető család része lehettem, amely nemcsak szeretett szüleimet és két testvéremet foglalta magában, hanem számtalan nagynénit, nagybácsit és unokatestvért is, akik Bostontól északra fekvő városokban és településeken éltek.
12 éves voltam, mire megismertem a kiterjedt családom minden tagját. Erre mondtam édesanyámnak: „Olyan sok rokonunk van, Anya, hogy akár egy kis országot is benépesíthetnénk.” Anyám, aki határozottan hitte, hogy a nagy család Isten különleges áldása, nem volt elragadtatva megjegyzésemtől.
Családom lenyűgöző személyiségek változatos sokaságából állt, akik határozottan ismerték saját identitásukat. Büszkén vállalták katolikus hitüket és lengyel örökségüket.
Családi összejöveteleink, amelyek rendszerint 40 és 60 fő között mozogtak, elkerülhetetlenül egyházi megemlékező szentmisékkel kezdődtek, amelyeket rendszeresen mondtak el az elhunyt családtagokért különböző templomokban és székesegyházakban. Amikor kisfiú voltam, a templom olyan volt nekem, mint egy második otthon.
Ezeknek a családi összejöveteleknek az öröme és nevetése még ma is visszhangzik a fülemben, élénk képekkel az egyedi személyiségekről, akik élénk, olykor szenvedélyes beszélgetésekben, sőt vitákban vettek részt.
Korán megtanultam, hogy a lengyelek nagyon szenvedélyes nép, amit családom is példázott, hiszen érzékenyek és reagálóképesek voltak, egymás érzelmeire mint a flippergolyók pattantak vissza. Ez magyarázza, hogy édesapám szinte mindig ezt mondta édesanyámnak hazafelé a családi összejövetelekről: „Elizabeth, miért vagyok mindig ilyen kimerült ezek után?”
Ebben a sokadalomban ott volt Charlie nagybátyám, egy magas, sovány férfi, aki csendességével tűnt ki, inkább hallgatott, mint beszélt.
Már gyerekként vonzott ez a csendes, gyengéd ember, akiben irigylésre méltó nyugalom lakozott, amely egy olyan embert jellemzett, aki képes volt egy lépést hátralépni és szemlélni az élet tágabb vásznát. Elégedett volt, boldog a hosszú úttal, amely elvezette kedves feleségéhez, May nénémhez, és a kis földjükhöz, nem messze attól a helytől, ahol családom lakott.
Amikor szüleim bejelentették, hogy meglátogatjuk Charlie bácsit és May nénit, olyan gyorsan ugrottam ki a házból, hogy én lettem az első a család LaSalle-jében, a Cadillac sportosabb változatában. Általában a kocsi hátsó ülésén, a kartámaszon ültem.
Számomra a tanya meglátogatása életre keltette a gyermekkoromban olvasott állatokat. Apám mindig széles mosollyal ült a volán mögött, amikor felhajtottunk a dombra Charlie bácsi és May néni farmjához, mert ő egy gyönyörű farmon nőtt fel egy kis faluban Varsó közelében.
Charlie bácsinál éltem át egyik legnagyobb gyermekkori kalandomat. Meghívott, hogy üljek fel az egyik lovára. Izgatott voltam, de féltem. Felemelt, és azt mondta, nincs mitől tartanom.
Egy szempillantás alatt olyan magasnak éreztem magam, mintha egy tízemeletes épület tetején ülnék. Félelmem elillant, helyét önbizalom vette át, amelytől úgy éreztem magam, mint Gene Autry vagy Roy Rogers, akik a gonoszokat legyőzve igazságot szolgáltatnak a Vadnyugaton.
Figyelmetlenül tartottam a gyeplőt, és leestem a lóról álmodozás közben. Mielőtt felfogtam volna, mi történt, Charlie bácsi felkapott és visszapakolt a ló hátára. Többé nem estem le. Amit azon a napon értem tett, nem pusztán egy lovaglás volt, hanem egy kisfiú önbizalmának helyreállítása. Ilyen ember volt Charlie bácsi.
Évtizedekkel később feleségemmel, Maritával meglátogattuk Charlie bácsit, aki alig néhány hónapra volt a 100. születésnapjától.
Ezen a látogatáson ismertem meg igazán, milyen rendkívüli ember is volt Charlie bácsi.
Nyilvánvaló volt, hogy szeretné, ha ismernénk az életét. Ezért megkértem, hogy engedélyezze, hogy diktafonra vegyem. Szívesen beleegyezett.
Elmesélte, hogy fiatal fiúként el kellett menekülnie otthonról egy szigorú, néha durva apja elől.
Meglepődve kérdeztem: „Hová mentél? Mit tettél?”
„Tehervonatokon csavarogtam,” felelte tárgyilagosan. „Csavargó voltam. Akkoriban az emberek hobóknak vagy lecsúszott csavargóknak neveztek minket, és kerültek minket. Kitaszítottak voltunk.”
„De te csak egy gyerek voltál,” közbeszóltam.
„Igen, de rájöttem, hogy sok más gyerek is erre a sorsra jutott, és férfiak minden korosztálya volt még velünk. A legtöbben jó, becsületes emberek voltak, akik megosztották a kevés ételt és ruhát, amijük volt. Bárhol akadt munka, dolgoztunk – általában rövid ideig, de elég volt, hogy a következő állomásig jussunk. Olyanok voltunk, mint egy szegények és kitaszítottak testvérisége, olyanok, akiket Jézus különösen szeretett.”
„Emlékszel valakire különösen ezekből az évekből?” kérdeztem.
„Igen. Egy öregasszonyra. A srácok csak „Az Angyalnak” hívták.”
„Miért?”
„Mert mindig ott volt az egyik megállónál, ahol a vonat megállt egy nyugati városban. Kenyeret és kávét adott nekünk. Néha ez volt az egyetlen élelem napokig.”
„Elgondolkodom, mi késztette arra, hogy ennyire kedves legyen,” mondtam.
„A fia is tehervonatokon csavargott, és egy vasúti őr – ahogy mi hívtuk, egy »bika« – agyonverte,” válaszolta nagybátyám.
„Bika?”
„Ők általában nagy, vascsővel vagy baseballütővel felfegyverzett férfiak voltak, akik a vasútnál dolgoztak. Sok embert megsebesítettek vagy megöltek, akik próbáltak a vonatokon utazni. Az egyik majdnem betörte a koponyámat, de sikerült ledobnom a vonatról!” mondta nevetve.
„Tudsz valami mást mondani az öregasszonyról?”
„Ahogy telt az idő, más hölgyek is csatlakoztak hozzá. Így neveztük őket „Angyaloknak”,” mondta. „Levest hoztak nekünk, amelyben néha hús is volt. És elpostázták a leveleinket, amiket a családunknak írtunk.”
Élete gazdagsága és intenzitása az Egyesült Államok különböző részein szinte felfoghatatlan. Oklahomában marhákat lasszózott, Wyomingban musztángokat tört be. Cirkusszal utazott, és elefántokat is képezett, akikhez különleges szeretet és tisztelet kötötte. Legkevésbé kedvelt munkája a szántóföldi betakarítás volt a közép-nyugati farmokon, ami nagyon kemény fizikai munka volt.
Amikor megkérdeztem, honnan merített erőt minden egyes naphoz, amelyről tudta, hogy nehéz lesz, ezt válaszolta, amire nem számítottam: „Jézussal beszélgettem.”
„Beszélgettél?” kérdeztem.
„Dick, soha nem volt lehetőségem sokat tanulni. Ez a vallási oktatásra is igaz. Tudtam néhány szokásos katolikus imát – a Miatyánkot és persze az Üdvözlégy Máriát. De akkor éreztem magam a legjobban, ha egyszerűen csak beszélgettem vele.”
„Szóval ezek a beszélgetések segítettek átvészelni a nagyon nehéz korszakodat?”
„Igen. És megtanultam, hogy le kell győzni az egódat, hogy valóban közel kerülj hozzá.”
„Tehát azt mondod, hogy alázatosnak kell lenni?”
Bólintott. Szeme könnyekkel telt meg. Elöntötte az érzelem.
Később, amikor visszagondoltam a Charlie bácsival folytatott beszélgetésre, rádöbbentem, hogy ő megtalálta azt az igazságot, amelyet a teológusok, Ferenc pápa és XIV. Leó pápa is hirdettek – nevezetesen, hogy az alázat a lelki élet alapvető feltétele.
Mielőtt Marita és én búcsút vettünk tőle, Charlie bácsi visszatért vasúti zsargonjához. Megemlített egy barátot, „aki felszállt a nyugat felé tartó vonatra”. Majd hozzátette: „Nem lesz soká, amíg én is ezt teszem.”
Feleségemmel tudtuk, mire gondol, ami még nehezebbé tette távozásunkat.
Könnyes öleléssel búcsúztunk. Szorosan fogtam a családom legidősebb élő tagját. Nem akartam elveszíteni, de tudtam, hogy nemsokára a halál el fog emelni tőlem.
Az utolsó dolog, amit tőle hallottam, ez volt: „Dick, kérlek, ne felejts el.” Könnyei végigcsorogtak ráncos arcán.
Sosem felejtettem el Charlie bácsit. És sohasem fogom.
Imáim ezért az alázatos, de erős emberért mindig eszembe juttatják Alfred, Lord Tennyson Ulysses című versét:
> Az idő és a sors meggyengített, de akaratunk erős: > küzdeni, keresni, találni, és meg nem hátrálni.
Isten áldjon, Charlie bácsi!