XIV. Leó pápa metzi útja és Európa mélyülő bevándorlási megosztottsága

METZ, Franciaország — A bevándorlás kényes kérdése meghívás nélkül is megjelent XIV. Leó pápa első franciaországi apostoli útján, amelyet egyébként az emberi élet védelme és a katolikus megújulás országszerte jelenleg kibontakozó figyelemre méltó jelei fémjeleznek. Ez eddig az egyik legárulkodóbb jelzést adhatja arról, miként kívánja az amerikai pápa megszólítani a mélyen megosztott Európát.

Miközben Leó Metzbe készül, Franciaország, Németország és Luxemburg találkozásánál, milyen üzenetet kínálhat egy olyan kontinensnek, amelyet egyre inkább szétszakít az idegen befogadásának keresztény parancsa és a tömeges bevándorlás társadalmi, kulturális és biztonsági következményei miatti növekvő aggodalom?

Ezt az egyensúlyt különösen nehéz megtalálni, nem utolsósorban egy olyan pápa számára, akinek tapasztalatait nagyrészt Latin-Amerika formálta, ahol a migráció más demográfiai és civilizációs kihívásokat vet fel, mint Európában. Eddig egyrészt határozott folytonosságot képviselt Ferenc pápa migránsok melletti kiállásával, másrészt kifejezettebben elismerte a nemzetek jogait, az integráció követelményeit és a befogadó társadalmak aggodalmait.

Ebben az összefüggésben utazik Leó szeptember 28-án Metzbe egy vallásközi találkozóra, amelyet a Robert Schuman Konferenciaközpontban az „Európa gyökerei a békéért és egységért” témájú beszéd követ. Már erőteljes nemzetközi jelzést küldött azzal, hogy szeptember 26-án, a Migránsok és Menekültek Világnapja előtt mindössze egy nappal felkereste a Maison Bakhitát, egy párizsi migránsközpontot.

Európa válaszútján

Több mint egy évtizeddel a 2015-ös migrációs válság után a bevándorlás az európai politika egyik meghatározó törésvonalává vált — és egyre inkább magáé az európai katolicizmusé is.

Csak abban az évben több mint 1,2 millió ember nyújtott be menedékkérelmet az Európai Unióban, és a migrációs nyomás azóta is jelentős kontinentális kérdés maradt, amelynek politikai következményei még mindig kibontakozóban vannak.

Leó metzi érkezését megelőző hetekben a bevándorlásellenes Alternatíva Németországért (AfD) két történelmi győzelmet aratott regionális választásokon, miközben Franciaországban Marine Le Pen Nemzeti Tömörülése már jóval megelőzi vetélytársait a 2027-es elnökválasztással kapcsolatos közvélemény-kutatásokban.

A „remigráció” kifejezés maga, amelyet egykor jobbára marginális politikai körökben használtak, bekerült az európai politikai szókészletbe, amint azt a nagyszabású „Save Europe Act” elnevezésű kampány is szemlélteti, amely a tömeges bevándorlás megszüntetését és remigrációs politikát szorgalmaz. Már mintegy 750 000 aláírást gyűjtött össze, és összetűzést váltott ki az Európai Bizottsággal amiatt, hogy kezdeményezői európai polgári kezdeményezésként próbálták nyilvántartásba vetetni.

E növekvő feszültségek egyre inkább magában az Egyházban is tükröződnek. Miközben az identitáspolitikai katolikus hangok és platformok nagyobb láthatóságot szereztek a közösségi médiában, a katolikus hierarchia jelentős része továbbra is erőteljesen hangsúlyozza a migránsok befogadásának kötelességét.

Németországban a katolikus püspökök is ismételten figyelmeztettek az AfD-re és a „remigráció” növekvő vonzerejére, míg Gerhard Müller bíboros, miután a párt ebben a hónapban történelmi győzelmet aratott Szász-Anhaltban, azzal vádolta a püspököket, hogy pártpolitikai beavatkozással visszaélnek lelki tekintélyükkel, és ezáltal elidegenítik az AfD-re szavazó katolikusokat.

Eközben Olaszországban Giancarlo Perego érsek, a püspöki konferencia migrációs bizottságának vezetője nemrég azzal vádolta Giorgia Meloni kormányát, hogy „az emberek elé helyezi a határokat”.

Franciaországban az elmúlt évtizedben hasonlóan heves katolikus viták zajlottak e kérdésről.

Laurent Dandrieu konzervatív író 2017-ben megjelent „Église et immigration: le grand malaise” című művében azzal vádolta az egyházi vezetőket, hogy a katolikus tanítást a befogadás szinte kizárólagos parancsára szűkítik, miközben elhanyagolják a helyi közösségek által megélt jelentős megrázkódtatásokat.

Újabban Benoist de Sinety atya „La Cause du Christ” című művében az ellentétes kísértést támadta: a kereszténység eszközként való használatát az identitáspolitika szolgálatában.

A La Nef folyóiratban e hónapban megjelent publicisztika megkérdőjelezte azt, amit hamis választásnak tekintett a keresztény vendégszeretet és a kulturális örökséghez való ragaszkodás között.

„Szakítás” az előző pápasággal?

Leó pápa azonban érzékenynek tűnik az e növekvő polarizáció által megkövetelt árnyalatokra. Miközben fenntartja a migránsok határozott védelmét, amely Ferenc pápaságát jellemezte, szokatlan hangsúlyt helyezett a migránsok felelősségére és az őket befogadó társadalmak jogos aggodalmaira is.

Alig egy hónappal megválasztása után Leó imádkozott pünkösdkor azért, hogy a Szentlélek „nyissa meg a határokat, döntse le a falakat”, és győzze le a politikai nacionalizmusok „kirekesztő logikáját”. Ugyanakkor, miközben tavaly novemberben támogatta az amerikai püspökök ellenállását Donald Trump elnök tömeges kitoloncolási politikájával szemben, egyértelműen kijelentette, hogy „minden országnak joga van meghatározni, ki, hogyan és mikor lép be”, elutasítva azt az elképzelést, hogy az államoknak nyitott határokkal kellene rendelkezniük.

Az egyensúlyra való törekvést júniusi kanári-szigeteki látogatása során is megerősítette, amikor arra a „jogra, hogy az embernek ne kelljen elvándorolnia” hivatkozott, figyelmeztetett a „párhuzamos világok” kialakulására, és kijelentette, hogy a befogadó társadalmaknak úgy kell tudniuk fogadni az újonnan érkezőket, hogy közben ne „hígítsák fel identitásukat”.

Ez a megfogalmazás egyes katolikus megfigyelőket, köztük Jean-Marie Guénois francia Vatikán-szakértőt arra késztetett, hogy „szakításról” beszéljenek elődjével a bevándorlás kérdésében. Megközelítése azonban kevésbé tűnik szakításnak, mint inkább annak a kísérletnek, hogy jobban megfogalmazza a katolikus tanításban már jelen lévő feszültséget.

Kényes egyensúly

Valójában maga a Katolikus Egyház Katekizmusa is együtt tart olyan elveket, amelyeket a mai vita gyakran különválaszt. Arra kéri a gazdagabb nemzeteket, hogy „a lehetőség határain belül”, fogadják be a biztonságot és alapvető megélhetést kereső külföldieket, miközben megerősíti, hogy a politikai hatóságok a közjó érdekében szabályozhatják a bevándorlást. A migránsokat pedig arra hívja, hogy tartsák tiszteletben befogadó országuk törvényeit, valamint annak „anyagi és szellemi hagyományait” (2241. pont).

A Katolikus Egyház tehát erkölcsi kötelezettségeket állapít meg anélkül, hogy alsó vagy felső küszöbértékeket írna elő. Az ilyen tanítás elkerülhetetlenül körültekintő mérlegelést igényel az integráció, a biztonság, a társadalmi kohézió és a közjó tekintetében — éppen azokon a területeken, amelyeken a katolikusok ma a legmélyebben megosztottak.

Olyan időszakban, amikor Európa migrációs vitája megkeményedik, és a megosztottság az Egyház egységét fenyegető mértékig mélyül, a kérdés már nem egyszerűen az, hogy a katolikusoknak be kell-e fogadniuk az idegent, vagy meg kell-e védeniük a nemzetek és kultúrák folytonosságát. A kérdés az, hogy az Egyház tud-e hitelesen szólni egyszerre azokhoz az európaiakhoz, akik úgy érzik, megfosztják őket jövőjüktől, és ahhoz a migránshoz, aki többnyire nem ismeri Krisztust.

Leó pápa „Európa gyökerei” konferencián elhangzó beszéde első jelzést adhat arról, hogyan szándékozik e két valóság között tájékozódni az egyre feszültebb európai helyzetben.