Hogyan nézzünk szembe a tragédiával, és valljuk mégis, hogy Isten a barátunk? Egy venezuelai anya válasza

Június 24-én María Elena Rocha Caracasban tartózkodott. Azon a szerdai napon, amely Venezuelában munkaszüneti nap volt, úgy döntött, hogy két barátjával zarándoklatra indul, hogy felkeresse Venezuela első szentjeihez kötődő helyszíneket: Szent Carmen Rendileshez és Szent José Gregorio Hernándezhez.

Áhítata rövidebbnek éreztette az otthonából, La Guairából a fővárosba vezető, kanyargós, egyórás utat. María Elena a La Guaira-i Caribbean Golf I épületben élt családjával: férjével, Wilsonnal, valamint fiaikkal, a 25 éves Ricardóval és a 22 éves Enriquével; mindhárman úgy döntöttek, hogy azon a napon otthon maradnak.

Caracasban a nap a megszokott módon telt. María Elena és barátai meglátogatták a Colegio Belént, ahol Carmen anya földi maradványai nyugszanak. Ezután elmentek a José Gregorio Hernández Házmúzeumba, és zarándoklatukat a Gyertyaszentelő Boldogasszony-plébánián bemutatott szentmisével zárták, ahol a „szegények orvosának” földi maradványai is nyugszanak.

Földrengések és bizonytalanság

Este 6:04-kor María Elena és barátai fagylaltért álltak sorban. A Caracas feletti sötétszürke felhők közelgő vihart jeleztek, ám a morajlás nem az égből, hanem a földből érkezett. Abban a pillanatban a talaj rendkívüli erővel megrendült, és úrrá lett a pánik. Hármuknak sikerült kijutniuk abból a bevásárlóközpontból, ahol tartózkodtak.

Hamarosan összeomlott az elektromos hálózat, és megszűnt mind az internet-, mind a telefonkapcsolat. Két órával később a csoport végre vissza tudta szerezni az autóját onnan, ahol parkolt, és elindultak hazafelé; az út ezúttal végtelennek tűnt.

María Elena az EWTN News Españolnak, az EWTN News spanyol nyelvű társszolgálatának elmondta, hogy amit La Guairában talált, olyan volt, mintha egy horrorfilmből lépett volna elő. Az éjszakába nyúlóan csak a tüzek törték meg a sötétséget. Teljes épületek omlottak össze. Az emberek kétségbeesetten kutattak a romok között, míg mások loptak és fosztogattak. Sikolyok, jajveszékelés és sírás hallatszott.

A hazafelé vezető út nehéz volt, nemcsak az út megrongálódott állapota, hanem a látvány által kiváltott sokk miatt is. Minden megtett méter, a fájdalom és pusztítás minden látványa csapást mért arra a reményre, amelybe María Elena még kapaszkodott: arra a reményre, hogy újra találkozhat szeretteivel. Otthonát csak gyalog tudta elérni.

María Elena elképzelhetetlen fájdalommal néz szembe

Már csaknem éjfél volt, amikor María Elena meglátta, hogy azon a helyen, ahol egykor a Caribbean Golf I épület állt, most csak egy hatalmas romhalmaz van. A 49 éves nő elmondta, hogy paradox módon a tragédia ellenére nagy belső békét érzett. A zűrzavar közepette azt mondták neki, hogy egyik gyermeke életben van, de a romok alatt rekedt. María Elena nagy erőfeszítések árán eljutott a helyszínre.

Legkisebb fia, Enrique volt az. Súlyosan megsérült, de tudott kommunikálni az édesanyjával. A földrengéseket követő első órák kaotikusak voltak La Guairában; a mentést kézzel kellett végezni, mert nem állt rendelkezésre a gyors beavatkozáshoz szükséges felszerelés. Nagyon hosszú éjszaka volt, amely alatt Enrique arra kérte María Elenát, ne hagyja el őt. „Ne aggódj, fiam, soha nem hagylak egyedül” – mondta neki.

Így érkezett el a reggel, majd a délután. Enrique, aki csapdába esett és fájdalmai voltak, nem tudott tovább kitartani. María Elena, aki mindvégig közel volt hozzá, azt mondta, hallotta utolsó lélegzetvételét: „Megvárt, hogy velem vegye utolsó lélegzetét.” Enrique ott halt meg, apja és bátyja mellett. Csak napokkal később sikerült a mentőknek kiemelniük a holttestüket, María Elena pedig ezt követően keresztény temetésben részesíthette őket.

„Megerősödött a hitem” – mondta María Elena. Az útja azonban nem volt könnyű. Tele volt fájdalommal, szemrehányásokkal, és időnként még Isten iránti haraggal is. María Elena egyedül maradt, és sokszor keresett válaszokat.

„Harcoltam Istennel. Tele voltam dühvel. »Miért hagytál itt engem? Olyan rossz vagyok, hogy itt kell maradnom?« Mégis Istennek ajánlottam minden szenvedésemet a lelkük megszentelődéséért” – osztotta meg.

Legnagyobb menedéke mindig is a hit volt. Most rendszeresen részt vesz egy imacsoportban egy caracasi plébánián, amely – mint mondja – sokat segített neki. Búcsúkért imádkozik férje és gyermekei számára, és azt mondja, mindig igyekszik derűs lenni, és „megmutatni másoknak Istent önmagában”.

„A nagy veszteség ellenére, amelyet megtapasztaltam, megőriztem a humorérzékemet. Ez volt az egyik dolog, amelyet Istentől kértem, amikor Enrique fiam meghalt. Mély fájdalommal elfogadtam a halálát, és Istenre bíztam őt, de azért imádkoztam, hogy ne vegye el az örömömet, mert mindig én voltam az öröm forrása az otthonunkban. A gyermekeim és a férjem is ezt szokták mondani” – jegyezte meg.

„Azt szeretném, hogy a férjem és a gyermekeim büszkék legyenek a feleségükre és édesanyjukra. Tudom, hogy ha én boldog vagyok, ők is boldogok lesznek. A boldogság döntés, és én úgy döntöttem, hogy Istenre bízom a boldogságomat, mert ő azt akarja, hogy mindannyian boldogok legyünk” – tette hozzá.

Október 24-én négy hónap telt el azóta a szörnyű nap óta. Több mint 6000 venezuelai veszítette életét másodpercek alatt; ezrek sérültek meg, és sokan továbbra is eltűntek.

„Mindenek ellenére hálát adok Istennek azért, hogy abban a pillanatban beszélhettem a legkisebb fiammal. Hálás vagyok Istennek az életért” – mondja María Elena, bár a humorérzékével, amelyet nem veszített el, hozzáteszi: „Bár azt kérem tőle, hogy hamarosan vigyen magához.”

„Azt kérem, hogy gyorsan teljesíthessem a küldetésemet, hogy a mennybe mehessek, mert manapság erre vágyom a leginkább. Korábban sem féltem a haláltól, mert ez a sorsunk: meghalni, hogy éljünk, és én Istennel akarok élni” – mondta.

María Elena elmondta, hogy még nem tudja, mi lesz az életével, de megerősítette, hogy „átadta magát” annak, amit a Gondviselés eldönthet.

Üzenet a szenvedés értékéről

Az Egyház azt tanítja, hogy Isten nem önmagáért akarja a szenvedést, és nem is annak közvetlen okozója.

Annak magyarázata, hogyan engedheti meg Isten a rosszat anélkül, hogy ő lenne annak szerzője, mélyreható, ám nem oldja fel teljesen egyetlen veszteség fájdalmát sem. A katolikusok hitük révén úgy hiszik, hogy Isten még a rosszból is képes jót kihozni; ez azonban nem teszi jóvárt a vétlen emberek halálát, és nem igazolja a tragédiákat.

Az ilyen szenvedés akkor nyerhet értelmet, ha Krisztussal egységben élik meg. Amint azt a venezuelai földrengéseket követő eset is mutatta, a fájdalom felébresztheti a szolidaritást és a kölcsönös felelősségérzetet; arra is késztethet egy társadalmat, hogy elgondolkodjon azon, miként válhatna jobbá. María Elena meggyőződése ez.

„Évek óta szenvedünk. Csak próbáld ki, meglátod: amikor azt a szenvedést Krisztusra bízod, mindazokat az apró dolgokat, amelyeken keresztülmegyünk, a harag és felháborodás pillanatait, amikor felajánlod őket Jézusnak valaki másért, meglátod, hogy áldások követik” – mondta.

„És még valami: adj hálát Istennek mindenért. Hihetetlen, amikor a rossz dolgokért és a jókért egyaránt hálát adsz Istennek, áldások követik. Nem azt mondom, hogy nem fognak továbbra is problémák felmerülni; nekem is még rengeteg dolgom van, amivel meg kell küzdenem, de amikor Istennel vagyunk, könnyebbek a terheink” – elmélkedett María Elena.

„Nem vagyok egyedül, mert velem van Isten; velem van a Boldogságos Szűz Mária, aki mindig mellettem volt, és éreztem a jelenlétét. És ki tudná nála jobban, milyen ez a fájdalom?” – mondta.

Ez az írás először az EWTN News Español felületén jelent meg. Magyar fordítását és átdolgozását az EWTN magyar nyelvű szerkesztősége készítette.