„Azt téve halt meg, amit szeretett”: Emlékek az oltárnál elhunyt ecuadori papról

„Azt téve halt meg, amit szeretett: az Eucharisztiát” – így emlékezett Pedro Calle atya redemptorista rendtársára, Patricio Sánchez Molinari atyára, aki október 17-én halt meg, miután egy nagyméretű feszület leszakadt a szentély faláról, és a szentmise alatt ráesett.

„Nem könnyű feldolgozni vagy megbékélni ezzel a helyzettel, tekintettel arra, ahogyan történt” – osztotta meg Calle az EWTN News Españolnak, az EWTN News spanyol nyelvű társszolgálatának adott interjúban. „Bármelyik pillanatban összeroppanhatok a belül érzett fájdalom miatt.”

Calle Quitóban, Ecuadorban él, és a redemptorista kongregáció adminisztratív ügyeit irányítja az Andok–Karibi Tartományban, amely Venezuelát, Kolumbiát és Ecuadort foglalja magában. Jelenleg Guayaquilban tartózkodik, ahol Sánchez halálával kapcsolatos ügyek intézésében jogi képviselőként is szolgál. Részt vesz továbbá az október 19–27. közötti kilencedben lelke nyugalmáért.

„A keresztet átölelve halt meg. A feszület nem sérült meg, kivéve [a korpusz] lábának egy részét. Feltűnő, ahogyan az Úr húsvétját ünnepelte, és az Úr vele együtt ünnepelte húsvétját… Patricio pedig azt téve halt meg, amit szeretett: az Eucharisztiát” – hangsúlyozta a pap.

Szerette az Eucharisztiát és a Boldogságos Szűz Máriát

Calle úgy jellemezte Sánchezt, mint „tiszta szívű, készséges mosolyú embert, akinek mosolya a közelség érzését keltette. Az emberek vonzódtak hozzá szívének tisztasága miatt, amelyben nyoma sem volt rosszindulatnak. Mindig nagyon nyugodt, türelmes és megértő volt.”

„Nagyon szerette az Oltáriszentséget. Bárhová is került, bármely plébániára, mindig hangsúlyozta ezt az áhítatot. És mindig ő érkezett elsőként; nem csupán egy időre kitette az Oltáriszentséget, majd távozott, hanem ott maradt imádkozni” – idézte fel a pap.

Sánchez Ecuador déli részén, Lojában szolgált, később pedig egy Vinces nevű missziós területen. Kilenc évet töltött egy mantai plébánián is, végül pedig körülbelül négy évet Guayaquilban, az Örök Segítő Szűzanya-templomban. Ott plébánosként szolgált, és ebben a templomban halt meg.

„A Legszentebb Szűz Máriát is szerette. Patriciót úgy jellemezhetjük, mint akinek a szolgálata során mindenki, kivétel nélkül mindenki érezte a hozzá való közelségét” – emelte ki a redemptorista pap.

„Mindig nagyon odaadó ember volt, mindig lelkiségi és lelkipásztori beállítottságú. Mindenkinek igent mondott. Azt mondhatjuk tehát, hogy szorgalmas, nagyon önfeláldozó, nagyon elkötelezett ember volt” – jegyezte meg.

Calle azt is megjegyezte, hogy „Patricio nagyon egyszerű, könnyen megközelíthető és emberi melegséggel teli személy volt. Ezért voltak olyan egyszerűek a homíliái.”

„Patricióról megmaradt emlékem” – tette hozzá – „az, hogy nagyon vendégszerető ember volt, mindig ügyelt arra, hogy az embernek legyen mit ennie vagy innia. Szeretett moziba járni, sportos alkat volt; szeretett sétálni és úszni.”

„A kegyelem jele”

A pap elmondta, hogy soha nem beszélgetett Sánchezzel arról, hogyan szeretné, hogy emlékezzenek rá, de kiemelt egy szempontot, amelyen rendtársa tragikus halála után az utóbbi napokban elmélkedett.

„Patricio halála a katolikusok és az emberiség számára a kegyelem jelévé válik, vagy máris azzá válik, tekintettel arra, hogy éppen közvetítés [alatt] volt, és hogy a tragédia pontosan így, nem pedig más módon bontakozott ki. Ez mindenkinek szóló üzenet volt” – jegyezte meg Calle.

A pap zárásként megjegyezte, hogy nem tudja, e pap története végül hová vezet, de az biztos, hogy senkit sem fog közömbösen hagyni.

„Nem tudom, vajon most kezdődik-e a küldetése. Semmilyen bizonyosságot vagy biztosítékot nem tudok adni; ez csupán személyes meglátás, a körülmények és a halálának módja alapján.”

„Egy nap mi is mindannyian meg fogunk halni”

Sánchez 1973. november 6-án született az ecuadori Cuencában. A Legszentebb Megváltó Kongregációjában (redemptoristák) 2000. augusztus 15-én, a Boldogságos Szűz Mária mennybevételének főünnepén tett szerzetesi fogadalmat. 2005. október 15-én szentelték pappá.

Guayaquil déli részén, az Örök Segítő Szűzanya-plébánia plébánosa volt. Vallási közösségének elöljárójaként szolgált, ahol egy örökfogadalmas rendtársával élt együtt.

Utolsó homíliájában, halála napján arról beszélt, milyen fontos időt szánni Istenre. „Neki kell az első helyen állnia” – mondta, majd hozzátette: „Kedves testvérek, egy nap mi is mindannyian meg fogunk halni. Néha az anyagi dolgokra fordított idő nem bír akkora jelentőséggel, mint az az idő, amelyet Istennek szentelünk, az a minőségi idő, amelyet Istennek, testvéreinknek, feleségünknek, férjünknek, gyermekeinknek és családunknak adunk. Ez a lehető legjobban eltöltött idő.”

Ez az írás először az EWTN News Español felületén jelent meg. Magyar fordítását és átdolgozását az EWTN magyar nyelvű szerkesztősége készítette.