
Szerkesztői megjegyzés: Ez az írás eredetileg a Substacken jelent meg. Engedéllyel közöljük újra.
Mindannyian, akár vallásosak vagyunk, akár nem, vágyunk a transzcendenciára, mert az emberi szív erre teremtetett. Transzcendencián annak tudatát értem, hogy létezik valami, ami nagyobb nálunk; valami, ami meghalad bennünket. Olyan szép és olyan hatalmas tapasztalat ez, hogy a szavak elégtelennek bizonyulnak, a szívünk pedig megindul. Talán Ön is átélt ilyet, amikor csillagokkal teli éjszakai égboltot szemlélt, az Ozark-hegységben túrázott, vagy belépett egy lélegzetelállítóan szép székesegyházba. A transzcendencia efféle természetes megtapasztalásai ajándékok, amelyek a transzcendens Isten felé mutatnak. Isten egészen más: nem teremtett, végtelenül szent, és meghaladja az emberi felfogást. Sokkal inkább különbözik tőlünk, mint amennyire hasonlít hozzánk, mégis a saját képmására teremtett bennünket, hogy kapcsolatban legyünk vele. Az emberi szív ezért, miközben mindenféle, önmagánál nagyobbal való találkozásra vágyik, különösen a világegyetem Istenével való találkozást szomjazza.
A mai kultúrában sajnos sok minden az ellenkező irányba húz bennünket: önmagunknál kisebb dolgok felé. Oly sok mindent a szórakoztatóra, a kellemesre és a hasznosra szűkítünk. A hétköznapi és az apró dolgokban természetesen semmi rossz nincs. Ezek alkotják mindennapi életünk nagy részét, és Isten így tervezte. Akkor támad gond, ha kizárólag ezeket tapasztaljuk meg, és életünk figyelme csak ezekre irányul.
A katolikus hit középpontjában ezzel szemben a liturgia áll, amely kiemel a hétköznapiból, és bevezet a menny udvarába, az örökkévalóság ragyogásába. Minden szentmise találkozás: Isten meghív bennünket a mennyei istentiszteletre, közösségbe von Krisztussal, majd missziós tanítványként elküld a világba, hogy mások is úgy találkozhassanak Istennel, ahogyan mi.
A szentmisében Isten meghív bennünket az ő imádására
Ez a meghívás a liturgia kezdetének pillanatában elhangzik, mert az egész szentmise találkozás Krisztussal, aki „mindig jelen van Egyházában, különösen a liturgikus cselekményekben”.¹ Joggal figyelünk mindenekelőtt a szentáldozásban jelen lévő Jézusra, de ő jelen van a pap személyében, a hirdetett Szentírásban, az énekben és az összegyűlt közösségben is. Az egész liturgia találkozás Krisztussal, amely később az áldozásban éri el csúcspontját.
A szentmiseáldozatban Jézussal találkozunk, aki bevon bennünket az Atyának bemutatott saját imádásába. A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint az Egyház Jézus által „hódol az örök Atyának”, és ebben „Isten tökéletesen megdicsőül, az emberek pedig megszentelődnek” (KEK 1089). De milyen imádásról van itt szó?
A Szentírás elmondja, hogy Szent János apostol látomást kapott a mennyei liturgiáról: angyalokat, szenteket, tömjént, éneket és „egy Bárányt, mintha megölték volna” látott (Jel 5,6). Jézus áldozatként jelenik meg a mennyben, mert örök főpapként az Atyának ajánlja egyszer s mindenkorra bemutatott keresztáldozatát, és szüntelenül közbenjár értünk (vö. Róm 8,34).
A liturgia éppen ezt az áldozatot teszi „szentségi módon” jelenvalóvá a templom oltárán: a megfeszített és feltámadt Urat. Így mi is részesedhetünk Krisztus mennyei áldozatában, amelyet az Atyának bemutat. Nem csoda, hogy egyre több fiatalt vonz a liturgia túlvilági jellege. A szentmisében a menny megérinti a földet, a transzcendens Isten pedig immanenssé, közvetlenül jelenvalóvá lesz. Az angyalok és a szentek ott csatlakoznak a földi gyülekezethez, miközben Krisztus bevon bennünket üdvözítő művébe és a menny liturgiájába.
Hogyan vehetünk ebben részt a gyakorlatban? Nem elég passzív nézőként jelen lenni a szentmisén. Meghívást kaptunk arra, hogy a pappal egységben mi is bemutassuk a szentmise áldozatát. Az olvasmányok után, amikor előkészítik az oltárt, önmagunkat és saját felajánlásainkat is ráhelyezhetjük — és rá is kell helyeznünk — az oltárra: munkánkat, örömeinket, szenvedéseinket, kudarcainkat, sikereinket és családunkat. Mindent odahelyezhetünk. Amikor pedig Krisztus tökéletes kálváriai áldozata jelenvalóvá lesz ugyanazon az oltáron, tökéletlen felajánlásaink belefoglalódnak az ő áldozatába, és Jézus egyetlen, tökéletes szeretetcselekedetében az Atya elé kerülnek.
Gondoljunk bele: ha Krisztus kereszthalálakor éltünk volna, és megkaptuk volna azt a mérhetetlen kiváltságot, hogy a Szűzanyával együtt a kereszt alatt álljunk, mit tettünk volna? Máriához hasonlóan bizonyára Jézus Szentséges Szívéhez egyesítettük volna a szívünket, saját szeretetünket hozzákapcsolva az Atyának felajánlott tökéletes szeretetéhez. A szentmise megrendítő kiváltsága az, hogy Krisztus szentségi módon éppen ezt a lehetőséget adja meg nekünk — azt, amelyben történelmileg csak néhány tanítvány részesült.
A Kálváriáról és az áldozatról szóló beszéd elsőre talán nyomasztónak tűnhet, valójában azonban nagy öröm Jézus számára, hogy elfogadja szeretetből fakadó felajánlásainkat, és részesít bennünket az Atya tökéletes imádásában. Az Atyának pedig öröm ezt fogadnia. Pusztán teremtményi erőből senki sem tudna Isten végtelen fenségéhez méltó imádást felajánlani. Krisztus ezért kegyelmesen bevon bennünket az Atyának bemutatott saját, tökéletes imádásába, mert tudja, hogy ebben rejlik valódi örömünk és megszentelődésünk legjobb útja.
Isten azonban még ezzel sem elégszik meg. Még teljesebb találkozásra vágyik velünk, ezért a szentáldozásban eljön hozzánk. Itt éri el csúcspontját Isten meghívása: önmagát adja nekünk az Eucharisztiában — testét, vérét, lelkét és istenségét.
A szentmisében Isten önmagát adja nekünk
Az a gondolat, hogy Jézus saját testét adja eledelül, botrányos volt zsidó hallgatói számára. A tanítás után sokan „visszahúzódtak, és többé nem jártak vele” (Jn 6,66). Ma is hihetetlennek tűnik sok keresztény számára, akik az Eucharisztiát puszta jelképnek tartják. A katolikusok számára azonban „az Eucharisztia az egész keresztény élet forrása és csúcsa” (KEK 1324), mert ez a legbensőségesebb találkozásunk az Úrral.
Jézus tanítása teljesen világos: „Az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne” (Jn 6,55–56). Amikor a szentáldozásban magunkhoz vesszük az Urat, mi benne maradunk, ő pedig bennünk.
A szentmisén elhangzik: „Ez az én testem”, majd: „Ez az én vérem kelyhe”. A pap szolgálata által Krisztus valóságosan jelenvalóvá lesz, és felajánlja, hogy egyesül velünk. XVI. Benedek pápa szavaival: „Az Eucharisztiában Jézus nem valamilyen »dolgot« ad nekünk, hanem önmagát.”² A szentmisébe tehát eleve bele van foglalva az Úrral való erőteljes találkozás: ő a földön lehetséges legbensőségesebb kapcsolatot kínálja nekünk.
Érdekes módon Krisztus eucharisztikus közelsége maga is transzcendenciájának kifejezése. Mivel Jézus Isten örök Fia, egyszerre és teljesen jelen tud lenni oltárok ezrein, minden időben. Így egyetlen áldozata szentségi módon jelenvalóvá válhat az emberi történelem végéig. Mivel ő Isten, elfátyolozhatja végtelen dicsőségét, és feltámadt testét adhatja nekünk eledelül. Isten olyan nagy, hogy kicsivé lehet anélkül, hogy megszűnne nagynak lenni.
Álljunk meg egy pillanatra, és kérdezzük meg: miért döntött úgy a világegyetem Istene, hogy a kenyér és a bor alázatos színe alatt találkozik velünk? Ez váratlan, sőt szinte zavarba ejtően anyagi.
Aquinói Szent Tamás így magyarázza: „Helyénvaló volt, hogy Isten bizonyos testi jelek által adjon az embernek lelki orvosságot; ha ugyanis a lelki dolgokat minden fátyol nélkül kínálnák neki, az anyagi világhoz kötődő értelme nem tudna feléjük fordulni.”³ Isten éppen azért tanít bennünket anyagi dolgokon keresztül, mert testi és lelki lények, test és lélek egysége vagyunk. Jézus példabeszédei tele vannak kézzelfogható képekkel — juhokkal, magvetővel, tömlőkkel, tékozló fiúval —, mert az anyagi valóságon át jutunk el a nem anyagi fogalmakhoz. A lelki igazságokat is jobban értjük az anyagi által. Krisztusba víz által keresztelkedünk; betegségünkben olajjal kennek meg; Krisztussal pedig az átváltoztatott kenyér és bor által egyesülünk.
Isten bármilyen anyagi dolgot választhatott volna. Miért éppen az ételt választotta? Talán a legkézenfekvőbb ok az, hogy a táplálék éltet bennünket, Jézus pedig testünket és lelkünket egyaránt táplálni akarja. Amikor eszünk, az étel részünkké válik. Az Eucharisztia vételekor azonban nem egyszerűen Jézust építjük be önmagunkba: mi alakulunk át őbenne. Szent Ágoston Jézus szemszögéből világítja meg ezt a misztériumot: „Én vagyok a nagyok eledele. Növekedj, és engem fogsz enni. Nem te változtatsz engem önmagaddá, mint a testi eledelt, hanem te változol át énbennem.”⁴
Az étkezés a Bibliában is fontos szerepet játszik. A közös étkezés barátságot és békét teremt, valamint a vendégszeretet kifejezése. Még fontosabb, hogy a szövetségek közösséget teremtő étkezésekhez kapcsolódnak.⁵ Az utolsó vacsorán Jézus a pászkát az új szövetség lakomájává alakította (vö. Mt 26,28), ezt a szövetséget pedig kálváriai áldozatával pecsételte meg. Szent Pál így fogalmazza meg ezt az igazságot: „Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nemde részesedés Krisztus vérében? S a kenyér, amelyet megtörünk, nemde részesedés Krisztus testében?” (1Kor 10,16). Amikor magunkhoz vesszük az Eucharisztiát, valóban Krisztusban részesedünk — mindezt a kenyér és a bor hétköznapi, de átváltoztatott valósága által.
Mindezek után joggal kérdezhetjük: miért akar ennyire velünk lenni az Úr? A válasz egyszerű: mert szeret bennünket, a szeretet pedig egységre vágyik. Az elszakadás és a megosztottság fájdalmat okoz azoknak, akik szeretik egymást. Jézus ezért nemcsak a keresztség által akar bennünk lakni, hanem arra az egységre is vágyik, amely abból fakad, hogy — ha rövid időre is — testünkben és lelkünkben eggyé válik velünk. Az Eucharisztia, földi életünk legbensőségesebb találkozása az Úrral, elővételezi vele való örök és teljes mennyei egységünket.
Az Úr azért is velünk akar lenni, mert tudja: egyedül ő tehet bennünket igazán boldoggá. Newman Szent János Henrik ezt írta:
Az ember önmagában nem elegendő saját boldogságához; csak akkor boldog, ha Isten jelenléte vele van. Teremtésekor Isten belélehelte a Lélek természetfeletti életét, amely valódi boldogsága; bukásakor pedig elveszítette az isteni ajándékot, és vele együtt boldogságát is. Azóta boldogtalan; azóta űr tátong benne, amely betöltésre vár, ő azonban nem tudja, hogyan töltse be.⁶
Ezt az űrt egyedül Isten képes betölteni — és készséggel tölti be valóságos jelenlétével: testével, vérével, lelkével és istenségével.
Szeretném röviden áttekinteni az üdvtörténet ívét Isten jelenléte felől, mert ha megértjük ezt a folyamatot, jobban felismerjük, milyen nagy áldás katolikusnak lenni. Édenben Ádám és Éva „Isten szent hegyén” lakott (Ez 28,14), ahol az Úristen a kertben járt (vö. Ter 3,8). Tragikus módon elkövették az emberiség első bűnét, ezért kiűzettek Isten közvetlen jelenlétéből. Isten csak akkor vett ismét lakást a földön, amikor Mózes kivezette az izraelitákat Egyiptomból; ekkor egy hordozható hajlékban volt jelen. A Szentírás Isten jelenlétének folytonosságát hangsúlyozza azzal, hogy ugyanazt az igét használja Isten édeni járására és az izraeliták között való jelenlétére.⁷ Évezredek után az emberiség egy kis része ismét hozzáférhetett Isten lakóhelyéhez — ám sok minden megváltozott. Az Édenben még nyitott út Istenhez korlátozottá vált: jelenlétét Mózes, majd a levita papság közvetítette. Isten többé nem volt közvetlenül megközelíthető; a hajlékban valódi akadályok választották el az embert tőle, mert a bűn távolságot teremtett Isten és ember között. A bukott emberiségnek nagy óvatossággal és szigorú szabályok szerint kellett közelednie, mert Isten mindenekfelett szent jelenléte veszélyessé vált számára. Szó szerint élet és halál kérdése volt: az Ószövetségben többször előfordul, hogy akik figyelmen kívül hagyták ezeket a parancsokat, holtan rogytak össze.⁸
Idővel Salamon állandó templomot épített, amelyben Isten lakhatott, és az Úr dicsősége ugyanúgy betöltötte, ahogyan korábban a hajlékot. Salamon temploma világhírű lett, még idegenek is eljöttek oda imádkozni: „az imádság háza minden nép számára”. Isten jelenlétéhez azonban továbbra is csak korlátozottan lehetett hozzáférni. A pogányok csupán a templom külső udvarába, a pogányok udvarába léphettek be. Izrael asszonyai beljebb, az asszonyok udvaráig mehettek. Az izraelita férfiak még tovább, Izrael udvaráig juthattak. A papok rendszeresen beléphettek a papok udvarába, az izraeliták pedig akkor, amikor áldozatot mutattak be. A szentek szentjébe, Isten földi lakóhelyének legbelső szentélyébe azonban csak a főpap léphetett be, évente egyszer. A templomban tehát valódi védőfalak álltak Isten jelenléte és az emberiség között; Isten lakóhelyére évente egyetlen ember léphetett be.
Az izraeliták bűnei miatt Isten jelenléte végül elhagyta a templomot, amelyet Kr. e. 587 körül leromboltak. A zsidó nép később felépítette a második templomot, de Isten dicsősége nem töltötte be. Mintegy hat évszázadon át Isten jelen volt ugyan igéjében, törvényében és a prófétákban, de nem lakott ismét népe között.
Ám, mint tudjuk, Isten drámai módon tért vissza: nem egy felhővel betöltött épületben, hanem Fiának megtestesülése által, aki közénk jött lakni. Ma már nem kell Jeruzsálembe zarándokolnunk, hogy áldozatot mutassunk be; a világ 223 000 plébániájának bármelyikébe elmehetünk.⁹ Jézus ott sincs elzárt, számunkra láthatatlan területen: a templomban jól látható helyen álló tabernákulumban van jelen. Ő, aki maga az igazi templom, ma minden katolikus templom tabernákulumában lakik. Ez óriási változás a történelem korábbi rendjéhez képest.
A keresztség által azonban még ennél is több történik: a Szentháromság a megszentelő kegyelem által tartósan bennünk lakik, amíg halálos bűnt nem követünk el. A keresztségben kapott kezdeti megigazulás valóban átalakít bennünket: igazzá tesz, hogy Isten bennünk lakhasson anélkül, hogy a haláltól kellene félnünk. Még megrendítőbb, hogy Jézus a szentáldozásban önmagát kínálja nekünk. Szentségi jelenléte mintegy negyedórán át bennünk marad, akár minden egyes nap, ha erre vágyunk. Egyetlen fátyol azonban még megmarad: Krisztus a kenyér és a bor színe mögé rejti magát gyengeségünkhöz alkalmazkodva, mert Istent még nem láthatjuk színről színre úgy, hogy életben maradjunk (vö. Kiv 33,20).
A szentmisében Isten küldetést ad nekünk
A szentáldozással a szentmise nem egyszerűen véget ér. Megbízást kapunk arra, hogy a Szentlélek erejében folytassuk a Fiú művét a világban. Miután találkoztunk Istennel Fiának tökéletes imádásában, és magunkhoz vettük Jézust az Eucharisztiában, átalakulunk, majd küldetést kapunk: osszuk meg az örömhírt, hogy mások is úgy találkozhassanak Istennel, ahogyan mi. A Katekizmus így tanít: „A földi Egyház természeténél fogva missziós jellegű, mivel az Atyaisten terve szerint a Fiú és a Szentlélek elküldéséből származik.” A misszió végső célja pedig az, „hogy az embereket részesítse abban a közösségben, amely az Atya és a Fiú között szeretetük Lelkében van” (KEK 850).
Ez nem csupán a papok, szerzetesek vagy világi misszionáriusok feladata. Keresztségünk erejében mindannyian küldetést kaptunk arra, hogy tanúságot tegyünk Istenről, aki oly végtelenül jó hozzánk. Ez azt jelenti, hogy követjük Szent Péter felszólítását: „Mindig álljatok készen arra, hogy megfeleljetek mindenkinek, aki reménységetek okáról kérdez titeket” (1Pt 3,15).
Én ezt két részből álló feladatnak látom. Legyen egy rövid történetünk arról, miként változtatta meg életünket az Úr, és tudjunk röviden, értelmi érvekkel is válaszolni arra, miért hisszük, hogy Jézus Isten, és ő alapította a katolikus Egyházat — személyes istenélményünktől függetlenül is. Így segíthetünk másoknak, hogy szívükön vagy értelmükön keresztül találkozzanak Krisztussal. Ha mindkettőről rendelkezünk egy két-három perces összefoglalóval, készen állunk az evangélium megosztására. Valóban ilyen egyszerű.
Frissen szentelt pap koromban egyszer, amikor kiléptem az ajtón, azt mondtam első plébánosomnak: „Tartsd meg a hitet!” Ő így válaszolt: „Ne megtartsd, hanem terjeszd a hitet!”
A szentmiseáldozat a legbensőségesebb földi találkozásunk az Úrral. Emlékeznünk kell arra, hogy az egész szentmise a meghívás, a közösség és a küldetés három szempontjából érthető meg. Így teljesebben értékelhetjük és élhetjük át ezt a rendkívüli áldást, és még inkább vágyhatunk arra, hogy másokkal is megosszuk.
